Az ókori görög filozófusok, Platón, Arisztotelész és Szókratész már évezredekkel korábban elkezdett gondolkodni a fenti kérdéseken. Hippokratész, az „orvostudomány atyja” i.e. V. században megalkotta azt a személyiségtipológiát, ami az emberben található testnedvek túlsúlya alapján kategorizálja a temperamentumunkat (vérmérsékletünket) négy különböző típusba, hiszen úgy gondolta, hogy a test és a lélek kapcsolatban állnak egymással:

• szangvinikus (vér): meleg, vidám, eleven temperamentum

• melankolikus (fekete epe): sötét, nyomasztó, borús temperamentum

• kolerikus (sárga epe): forró, gyors, aktív temperamentum

• flegmatikus (nyálka): lassú, hűvös temperamentum

„Beszélgetés” vagy tudományterület?

A későbbiek során aztán a természettudományok fejlődése nagyban elősegítette a tudományos pszichológia kialakulását, amelyet ettől kezdve a filozófiától különváló tudományterületként tartunk számon. Európában 1879-re tehető a modern pszichológiatudomány kezdete, amikoris Wilhelm Wundt megalapította az első kizárólag pszichológiai kutatásokkal foglalkozó laboratóriumot a Lipcsei Egyetemen. Amerikában egy kicsit később, 1890-ben került ki az első könyv, amelyet pszichológiaprofesszor írt, és 1892-ben meg is alakult az Amerikai Pszichológiai Társaság.

A Magyar Pszichoanalitikus Egyesületet 1913. május 19-én alapította Ferenczi Sándor idegorvos, aki Freud és Jung munkásságát is figyelemmel követte. Az egyesület tagja volt a Nyugat főszerkesztője, így már akkor számos pszichológiai témájú cikk került napvilágra az újság hasábjain. Így jutunk el napjainkig, amikor a pszichológia már nem csak a kutatóközpontok mindennapjaiban játszik központi szerepet, hanem a hétköznapi élet számos területén kulcsfontosságú a jelenléte.